Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Közép-Európa: Mikor fussunk, és mikor sétáljunk? Thomas Glaser, www.találjuk-ki.hu, 2006. március 23. A jelenlegi politikai döntések tíz év múlva is vezethetnek nem várt következményekhez. Meglehet, hogy Magyarország jövendõ jóléte olyan tényezõktõl függ, amelyeket ma senki sem vesz tekintetbe. – Válasz Miszlivetz Ferenc cikkére. Miszlivetz Ferenc nemrégiben megjelent cikkében szinte semmi nincs, amivel politikai vagy filozófiai szempontból vitába lehetne szállni. Az EU jelenlegi gyengélkedését, valamint a magyar politikai élet rákfenéit taglaló elemzése fájdalmas, de objektív. Ha mégis van valami meglepõ ebben a cikkben, az inkább a szerzõ lelkesedése, amellyel változtatni szeretne a dolgokon (egy olyan országban, amely nem éppen a lelkesültségérõl híres), és mély meggyõzõdése, hogy viszonylag kevés erõfeszítéssel gyors, kiszámítható és maradandó változást lehetne elérni. Az alábbiakban én amellett érvelek, hogy az alapokat érintõ, és nem felülrõl oktrojált változás nagyon lassan következik be, és szinte elválaszthatatlanul összefügg az ország gazdasági sikerével. Amikor Magyarországon laktam, sokaktól hallottam, hogy az ország eljövendõ átalakulását Írország mintájára képzelik el. Nem volt nehéz belátni, miért: Írország virágzó gazdaságának szilárd alapját képezik a tudás alapú iparágak, a gyógyszergyártás és a biotechnológia. A számítástechnika döntõ szerepe mellett az alacsony adózás teszi vonzóvá ezt az országot, amely az EU berkeiben is jó bizonyítvánnyal szerepel. Magyarországról való távozásom idején Írország egy fõre esõ GDP-je az EU átlagának 125%-át tette ki, amely csupán Luxemburg átlaga mögött maradt el. Luxemburgot viszont egyik ismerõsöm sem említette mint lehetséges mintát. Hajoljunk hát meg a többség akarata elõtt, és vessünk egy alaposabb pillantást Írországra. Miszlivetz Ferenc fontosnak tartja, hogy a puszta fejlõdésen túl elemzéseinkben a társadalom és a politika kérdéseinek is szenteljünk figyelmet, és ezzel maradéktalanul egyet is értek. Írország gyakorlatilag 1992-ben vált politikailag függetlenné, csupán négy évvel Magyarország után. 1947-ig a Brit Nemzetközösség tagja volt. Bárki állíthatná, hogy ez sosem volt több üres formaságnál, hogy ez a kötelék egy percre sem tartotta vissza Írországot attól, hogy a második világháborúban semleges maradjon, sem De Valera elnököt attól, hogy 1945 áprilisában még születésnapi jókívánságokkal köszöntse Hitlert, ám az ír társadalom valójában igen sokáig a függetlenné válást követõ válság rabja maradt. Hasonlóan a szovjet társadalomhoz, amelynek normái és formái az 1917-es állapotnál ragadtak le, olyannyira, hogy a szuperszonikus szovjet gépeken még csipke és vörös plüss kárpit díszelgett (mint az 1917-es vasúti kocsikban), az ír társadalom megõrizte a brit normáktól való függését, miközben ezt fölülrétegezte saját katolikus puritánsága. Alig volt olyan ír család, amelynek legalább egy gyermeke ne dolgozott volna Angliában, és igen sokan a kivándorlásban látták az egyetlen esélyt a személyes boldogulásra. Az 1960-as években nem kevesebb, mint ötmillió ír élt Angliában, s õk az 1922-es kormányközi egyezmény értelmében szavazásra is jogosultak voltak (ugyanez nem állt az Írországban élõ brit állampolgárokra). Csupán 1971-ben – tehát ötven évvel a függetlenség elnyerése után – sikerült az ír fontot leválasztani az angol font sterlingrõl. Ezt megelõzõen az ország monetáris politikája sem ment túl a mindenkori brit lépésekhez való sietõs alkalmazkodáson. Az 1960-as és 1970-es évek két egymást követõ befektetési és gazdaságirányítási hulláma kudarcot vallott, s ennek nyomán az ír kormány oktatáspolitikája a nyolcvanas években már nyíltan azt a célt tûzte maga elé, hogy a leendõ kivándorlókat ellássa azokkal a képességekkel és tudással, amelyek birtokában jó eséllyel indulhatnak szerencsét próbálni. El kell ismerni: miután 1973-ban „Brüsszel” is bejött a képbe mint az ír kivándorlók lehetséges végcélja (és Brüsszelen itt Európa kontinentális területét értjük), az ír kormány az idegen nyelveket is felvette a kivándorláshoz szükséges készségek sorába, s így ezek elsajátításához is igénybe lehetett venni – legalábbis részben – az Európai Szociális Alap támogatását. Ez a helyzet két további következménnyel járt. Az egyik az volt, hogy Írország egy fontos „termékkel” látta el Európát: tehetséges, nyelvileg felkészült bevándorlókkal. Másfelõl pedig az ország pénzt kapott az Uniótól cserébe azért, hogy ezeket a kivándorlókat kiképezte. Mégis felmerül a kérdés: végsõ soron volt-e érdemi különbség az új helyzet és a régi, gyarmati munkamegosztás között, amelynek értelmében Írország munkaerõvel látta el a brit építõipart és fegyveres erõket, a brit kormány pedig támogatásokkal könnyített az otthon maradt szegény családok sorsán? Írország lényegileg csak akkor tudott megszabadulni gyarmati és gyarmatosítás utáni örökségétõl, amikor a kilencvenes években szárnyalásnak indult a számítástechnikai outsourcing, és az ország történetében elõször fordult elõ, hogy jól képzett, angolbarát szakemberek egész tábora tudott megélni anélkül, hogy ehhez emigrálniuk kellett volna. Az EU finanszírozta az infrastrukturális fejlesztéseket, az ország már hagyományosan is komoly súlyt fektetett az oktatásra és képzésre, a figyelem egyenletesen oszlott meg Európa és az angolszász érdekövezet között (35 millió amerikai mind a mai napig ír származásúnak vallja magát), így Írország végre ténylegesen is kiszabadult gyarmati börtönébõl: több mint hetven évvel a politikai függetlenség bekövetkezte után. Épp elég sokáig vártak a „függetlenségre.” Több emberöltõnyi idõre lesz szükség ahhoz, hogy az ország a mélyreható és látványos változások pályájára álljon. Elnézést kell kérnem, ha a fenti hosszas kitérõvel próbára tettem az olvasó türelmét. Az volt a célom, hogy megmutassam: egyetlen társadalomban sincs titkos recept a sikerre. A fenti esetben sem a politikai függetlenség, sem a külföldi beruházások, sem a kormánypolitika nem volt képes az országot kimozdítani a volt gyarmati ország státusából, amely puszta emberi nyersanyaggal lát el más országokat. E névleges változások nem tudták megújítani az 1922-bõl itt ragadt szegény, mezõgazdaságból élõ, függõ viszonyra berendezkedett katolikus társadalmat sem. Erõsebb szomszédja lépéseinek szolgai utánzására kényszerülve Írország továbbra is az Angliától csurranó-cseppenõ támogatásokból tartotta fenn magát, akár számûzetésbe kényszerült fiain és lányain, akár az EU nagylelkûségén keresztül. Ha Magyarországnak problémái vannak – és távol áll tõlem, hogy ezt kétségbe vonjam –, az a véleményem, hogy több emberöltõnyi idõre lesz szükség ahhoz, hogy az ország a mélyreható és látványos változások pályájára álljon, ha csak valami rendkívül szerencsés körülmény be nem következik. Ezen túlmenõen fontosnak tartom megjegyezni a következõt. Sienai Szt. Katalin mondta, hogy több könnyet ontanak az emberek a beteljesült, mint a beteljesületlen imáik miatt. Írország jelenlegi gazdasági virágzása már-már közmondásossá vált, ugyanakkor azonban a társadalomban észrevehetõen meglazultak az emberi kötelékek. Az ország egész története során most kényszerül elõször szembenézni a bevándorlással (2004-2005-ben 112.000 emigráns érkezett Közép-Európából), s a társadalom a rasszizmus és az idegengyûlölet riasztó jeleit mutatja. A családi élet összeomlása, az etikai és erkölcsi határok elmosódása, valamint a tomboló anyagiasság egyaránt a globalizáció sötét oldalára figyelmeztetnek. Amikor egy európai az angolszász gazdasági és társadalmi modell ellen lázad, ezen nem egyszer épp a „kelta” modellt érti elsõsorban: nem csak az alacsony adókat, a szabályozások és a szociális gondoskodás alacsony szintjét, hanem ezek mellett a „hagyományos” társadalmi értékek pusztulását is. Természetesen nem szabad, hogy a fenti megfontolások eltántorítsák a magyarokat attól, hogy politikai, társadalmi és gazdasági életüket megreformálják. Mindez csupán arra figyelmeztet, hogy a jelenlegi politikai döntések (például ha a munkaerõképzésben elõtérbe állítják, hogy a végzettek külföldön is boldogulni tudjanak) tíz év múlva váratlan következményekhez vezethetnek (például képzett munkaerõ óriási tábora fog rendelkezésre állni, ha az outsourcing hömpölygõ hulláma Magyarországot is eléri). Ez a folyamat rugalmasságot is igényel: könnyen elõfordulhat például, hogy az idei év, illetve a közeli évek helyi finanszírozási sikerei elhanyagolhatónak, átmenetinek bizonyulnak, vagy kiderül, hogy tökéletesen céljukat tévesztették, és a látogatók vagy az átmenõ forgalom téves becslésén alapultak. Meglehet, hogy Magyarország jövendõ jóléte olyan tényezõktõl függ, amelyeket ma nem vesznek tekintetbe, s hogy a helyi alapok politikai „birtoklása” veszélyes és az ország megosztásával fenyeget. Ha nem jön létre pártokon átívelõ megegyezés arra nézve, hogy az uniós forrásból származó pénzeket a „legjobb tipp” elve alapján, a régiók között egyenlõségi elv szerint, a saját elõrejelzéseik alapján osszák szét, könnyen elõfordulhat, hogy ez a támogatási nagyágyú visszafelé sül el, ahogyan arra az EU-15 országaiban már korábban is láthattunk példát. A helyzetet röviden összefoglalva négy tényezõt tekintek nélkülözhetetlennek: politikai pártokon átívelõen és hosszú távon meg kell határozni, mik a magyarországi fejlõdési folyamat prioritásai; helyi szinten rugalmas tervezés és higgadt elemzés során kell kialakítani a helyzetnek megfelelõ terveket; ugyanakkor Brüsszelnek a korábbinál jóval nagyobb rugalmasságot és nagyvonalúságot kell mutatnia a szabályok értelmezésében, hogy a magyarok idõt nyerjenek a tervezésre és a tervek módosítására, miután azokat sikerült a realitásokkal egybevetni. Legvégül pedig türelemre van szükség, és arra, hogy az érintettek elfogadják: nem létezik olyan csodaszer, amely garantáltan elhozná a kívánt átváltozást. Lehet, hogy a folyamat már jövõre beindul, de az is lehet, hogy egy egész emberöltõnyi idõt igényel. Mindez azonban nem ment föl az alól, hogy már most hozzáfogjunk a tervezéshez, a források kihelyezéséhez és az eredmények kiértékeléséhez. Végül meg kell említenem egy kérdést, amely nem hagy nyugodni: tény, hogy egyetlen magyar szájából sem hallottam még, hogy a fejlõdés követendõ modelljének Luxemburgot tekintenék, de ami jóval különösebb: azt sem, hogy Ausztriában ismernék föl a maguk számára értékes elõképet. Ezt kimondottan furcsállom: az osztrákok sikeres európai gazdasággal rendelkeznek, amelyet kevesebb kórság bénít, mint Franciaországét, s gazdagabb, mint Finnország vagy Svédország. Az osztrákok erõsen kötõdnek hagyományos társadalmi értékrendjükhöz, nem fanatikus uniópártiak, de mindenképpen jó csapatjátékosnak nevezhetõk. Vajon mi teszi õket elfogadhatatlanná a magyarok szemében? Túl közel volnának? A magyarországi befektetéseik magas szintje volna az ok (a „rossz osztrák” képe)? Vagy egyszerûen arról van szó, hogy az írek messze vannak és – legalábbis látszólag – felfelé ívelõ pályán mozognak? Kétségtelen, hogy ha újra ki kell találnunk Közép-Európát, akkor érdemes lenne közelebbrõl is megvizsgálni azt az országot, amelynek számos régiója máris szoros határ menti együttmûködésben áll magyarországi társaival, amellyel számos közös hagyomány köti össze Magyarországot, és amelynek tíz éves elõnye van abban, hogy kipuhatolja, miként lehet a legtöbbet kinyerni az EU-tagságból. A szerzõ a magyar EU-delegáció volt kommunikációs és hírközlési igazgatója. Cikke eredeti, angol nyelvû változata itt olvasható. Thomas Glaser Közép-Európa: Mikor fussunk, és mikor sétáljunk? www.találjuk-ki.hu, 2006. március 23.